Menu
Gyümölcsészet a Bódva-völgyben

Gyümölcsészet a Bódva-völgyben

A középkori Torna megye gyümölcsészetéről írott forrásaink alig ismertek, legfeljebb a szőlészeti adatok számosak. A korai helynevek – főként a Torna-patak völgyének településein – viszont arról tanúskodnak, hogy az Árpád-kori településhatár haszna bizonyára számottevően gyümölcsültetvényekből is származott (pl. Jablonca, Körtvélyes, Szádalmás ), alig hihetjük, hogy ezek a helynevek vadgyümölcsökkel benőtt helyekre utalnának. A néprajzi kutatásban találunk értékes adatokat a gyümölcstermesztésre és a gyümölcsfajtákra egyaránt, illetőleg a közelmúltban megindult Gömör–Tornai gyümölcsészeti kutatások kapcsán.

A földrajzi meghatározottság alapján – talajadottságok, délies kitettségű lejtők – főként alma, körte- és szilvatermesztésre jó adottságokkal bíró kicsiny megye még a 19. században is jó gyümölcstermést mutatott. Bél Mátyás és Magda Pál is elismerően szól erről. Bél Mátyás 1735 körül készült Torna vármegye leírásában: „A szőlőskertek természetét követik a gyümölcsöskertek is. Ha tudniillik alkalmatos helyen fekszenek, ahol védve vannak az időjárás kártételeitől, akkor gazdagon megteremnek mindenféle gyümölcsöt. S valóban megfigyelhetjük itt az almák és a körték jeles sokféleségét; a szilváknak pedig, ha az év kedvező, akkor csaknem mérhetetlen a bősége." Magda Pál statisztikájában pedig 1819-ből: „A' sok gyümöltstől vette kétség kívül nevezetét, Almás, Körtvélyes, Jablontza (Jablon tótúl almafa) Conveniunt rebus nomina saepesuis. Különösen szilvát sem Magy. Orszban, sem a' külföldön többet soha nem láttam; mint a' Körtvélyesi szőlő hegyeken, a' legszebb érett 's lehúltt szilvát megvetették a' lakosok, mert szedni sem győzték." Ugyanez Fényes Eleknél: „Gyümölcsben felette gazdag ezen kis megye. Almás, Jabloncza, Körtvélyes hihetőleg neveiket is innen költsönözték. Különösen szilva némelly esztendőkben annyi terem, hogy felszedni nem győzik. A' bőséggel termő somból pálinkát főznek, melly a' szilvapálinkával egyenlő áron kél."

Szilas gyümölcsösei
Noha a fent említett – a megye Felső járásához tartozó – települések közül több is érdekesebbnek látszik a gyümölcsészeti vizsgálódás szempontjából, mégis ezúttal egy déli, központi fekvésű – Alsó járáshoz tartozó – település, Szilas (1905-től Bódvaszilas) hagyományait gyűjtöttük egybe.
A középkori telepítésű falu az évszázadok során sohasem néptelenedett el. Mi több, a 17. század végén az Esterházy hercegi család uradalmi központjává vált, így az uradalmi birtokszervezés, a 18–19. századi mezőgazdasági fejlesztések is érintették. Feltehetően ez a gyümölcsészeti kultúrára is kihatással lehetett. Ma a hercegi – majd Koós-birtok – gyümölcsös maradványának tekintjük a Szilas-patak forrásának közelében lévő Szőlős-fej-kert elöregedett szilvását. A korabeli térképeket áttekintve...
A gyümölcsösök egyébiránt nem különültek el a helyi gazdák szőlőhegyi szalagparcellái között. Jellemző volt az is a 20. század elejére, hogy a szőlők és szántók között gyümölcsfák teremtek, illetve a községi legelőkbe is hagytak számos gyümölcsfát (ezek gyümölcse a szokásjog alapján azt illette, aki nevelte).
Mint egyéb helyütt, itt is jellemző, hogy a régi gyümölcsfajták több „rétege" írható össze (bár korántsem egyszerű olykor a leírás alapján azonosítani a fajtát, és sokszor okoz zavart az is, hogy egy-egy többfelé ismert fajtát más-más névvel is illetnek – akár éppen a helyiek is). Eszerint minden bizonnyal van egy helyben – főként magról kelt fákból – választott (szelektált) helyi fajtaállomány, ami csak helyben vagy a közvetlen környéken terjedt el (pl. „Szürmonyó" körte, „Papszilva"). Aztán találunk olyan fajtákat is, melyek a térségben jobban elterjedtek, minden bizonnyal nem is a településen választották ki, de semmiképpen nem jutnak tovább, mint a környék néhány tíz települése (ilyen lehet pl. a „Borézű" alma). Hosszú múltra visszatekintő gyümölcsészeti hagyományokkal bíró településeken bizton kimutathatók olyan fajták, melyek – éppen jó tulajdonságaiknak köszönhetően – évszázadok óta jelen lehetnek és általánosan elterjedtek a Kárpátokban és a Kárpát-medencében, olykor talán a középkor óta, de a 18–19. században mindenképpen általánosak (pl. Batul alma, Párizs édes alma, Brónabukk alma, „Betrenci" (Besztercei) szilva; de talán ilyen az Esterházyak szőlős-fej-kerti gyümölcsösében elterjedt Ageni – helyi nevén: „Boszniai" – szilva is). A 19–20. század fordulóján már faiskolai árudákból rendre beszerezhetők a főként európai, jelentősebb divatfajták, Bódvaszilasra ezek leginkább a szomszédos Bódvarákó Keglevich grófi gyümölcsöséből jutnak el az új fajták (pl. Sándor cár alma, Kanadai renet alma, Cox narancs renet alma, Téli esperes körte stb.). Ezek már alig egészülnek ki a 20. század 50-es éveiig. A napjainkban terjedőben lévő új fajták a település meglévő gyümölcsfajta-készletét jelentősen nem befolyásolják, hiszen számottevő gyümölcstermelés nincs is.
Gyümölcsparcellákat a következő helyeken találunk a szilasi határban: Dusa-eleje, Lovász, Fertés, Pap-szőlő, Rémiás, Rigó, Pólyás, Pólyás-fenek felett, Nyerges-oldal a Délővel szemben, Nyerges-szőlő, Haladi, Haladi-tető, Sidrik, Ilasi-völgy, Keresztfa-járó, Miklós, Góbis, Bikk, Pályi-völgy, Bak Antal, Szőlős-fej-kert.

Kerti munkák a gyümölcsösben
A gyümölcsfákat általában sorba ültették, kora tavasszal vagy ősszel. Ültetőgödörnek kb. 60x60x60 cm-eset ástak a vályogos talajba, ennek aljára istállótrágyát is raktak, hogy a csemete az első években többlet tápanyaghoz jusson. A gyümölcsfa fajtájától függően előfordulnak magról kelt (főként a diónál, de az őszibaracknál is), sarjhajtásról (egyes szilváknál, pl. „Betrenci", Veres stb.) és oltványként nevelt csemeték. Ez utóbbiaknál helyben használt almaalanyok általában magról kelt vadalmasuhángok, a körténél vadkörtecsemeték voltak. Gyakran szedtek alanynak való, ujjnyi vastag vadalma- és vadkörtecsemetéket legelőkben, tisztásokon is. A vadalanyba való oltást azért szerették alkalmazni, mivel erős és vastag törzset eredményezett.
Az oltást általában már a helyére ültetett alanyon végezték el. Jellemzően a hasítékba oltás volt a leggyakoribb. Az oltások forradásait általában a talajszinttől számított 50 cm-es magasságban találjuk a fákon. Az 1950-es éveket megelőzően jó szilasi oltóembernek számított Babarcsik József, Dobos István (?), Gazsi István, Gazsi József, (Bartus) Kosik János. A nemest tavasszal szedték, gyakran az oltás megkezdése előtt, tehát ritkán vermelték el. Az oltáshoz használt eszköz általában egy éles bicska volt (gyakran stószi termék). A seb lezárására korábban egyszerűen sárpépet alkalmaztak rongykötözéssel, később a házilag előállított oltóviaszok (sertészsír és méhviasz fele-fele arányú összeolvasztásával nyert keverék) terjedtek el. Az oltást igyekeztek védeni, körülkarózták, az első télen pedig a vadrágás ellen leveles tölgyfahajtást kötöztek rá. Az oltványt locsolták, amíg koronát nem növesztett.
A gyümölcsösök kezelésénél metszés nem volt jellemző, csak némi koronaigazítás. Jellemző, hogy az oltott körték és almák magastörzsűek: első ágaik a talajtól legalább 2 méterre találhatók. A fertőtlenítés, rovarmentesítés céljából régen a kérget nem kaparták, nem meszelték. A vadtól azonban védték, a törzs szalmával való körülkötésével vagy leveles cserfagallyal. Permetezést egyáltalán nem alkalmaztak.
A gyümölcsösök gyepére általában kétszeri kaszálás volt jellemző, a június második felében történt a széna- és augusztus második felében a sarjúkaszálás. De volt, ahol csak egyszer, anyaszénát takarítottak be, augusztus végén. A második kaszálásnak takarmánygyűjtés és a betakarítás előtti területtisztántartás volt a lényege. Ilyenkor az idős fák pótlására gyakran hagytak meg gyökérsarjakat, amit karózással védtek, jelöltek meg az első években.

  • tamogato